Udaipur - Kelet Velencéje

[Udaipur - 2000. febr. 21-24.]

A 2000. évi dátum nem tévedés. Az egyébként jó szívvel ajánlott Maharaja indiai étterem megnyitója okán 2016-ban előkerült ez az elveszettnek hitt hátizsákos indiai úti beszámoló. Legalábbis egy része, még bohókás 26 éves koromból! Ekkor kattant be igazán a nagybetűs világjárás. A Mira!Donna blogot ugyan csak 2016-ban kezdtem, de régen itt-ott azért írogattam. (internetto, Magyar Narancs, rövid életű útiblogok ingyenes tárhelyeken). A képek is a 2000-ben lehetséges digitális fotótechnológiát mutatják, anno floppy lemezre! fotózott az akkor menőnek számító digitális kameránk. De így is jó visszaolvasni, hátha másnak is érdekes.

Udaipurnál romantikusabb város nincs Rajasthan-ban,

de az egész kontinensnyi országban sem. Rajasthan állam India egyik első számú turista célpontja. Még a sivatag homokjából is sugárzik a történelem. A színes népviselet, a radzsput harcosok legendákkal átszőtt erődjei, kőcsipkés palotái, a maharadzsák kincsei és a városok impresszionista festményekbe illő szépsége láttán az ember hajlamos elfelejteni, hogy India egyik legszegényebb államában van, ahol az egyik legalacsonyabb a várható életkor és az írni, olvasni tudók száma. Az ezeregyéjszaka hangulat megalapozásához következzen itt egy kis történelmi kitérő:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A radzsput harcosok a középkori európai lovagokhoz hasonló kódok és lovagias erények alapján 1000 évig uralták a vidéket. Noha kötöttek egymással ideiglenes szövetségeket és házasságokat erejük nagy része az egymással való háborúzásban felörlődött. Így szép lassan a radzsput államok a Mughal birodalom fennhatósága alá kerültek, habár a radzsput hősök utolsó leheletükig harcoltak. Ha már más remény nem volt, következett hátborzongató rituális öngyilkosságuk a jauhar. Ilyenkor az asszonyok és gyerekek egy nagy temetési tűzre vetették magukat míg a férfiak sáfrány díszruhát öltve kilovagoltak az ellenség közé a biztos halálba. Chittorgarh város történetében ez a kis epizód háromszor fordult elő, nagyobb csatákban radzsput harcosok ezrei vesztették el így életüket. A Mughal birodalom hanyatlásával a radzsputok fokozatosan visszanyerték önállóságukat, de nem sokáig mert hamarosan megjelentek a színen az angolok. A radzsputok a vég kezdetét jelentő szövetségeket kötöttek az angolokkal, akik meghagyták formális önállóságukat, minden államnak lehetett maharadzsája különböző jogokkal cserébe bizonyos gazdasági és politikai megszorításokért. Az 1900-as évek kezdetére sok maharadzsa már csak azzal töltötte az idejét, hogy hatalmas személyzettel utazgatott a világban, pólózott, lóversenyzett és egész emeleteket foglalt el a legdrágább hotelekben.

A függetlenség megszerzésével India vezető pártjának, a Kongresszus Pártnak ki kellett egyeznie a névlegesen független radzsput államokkal, hogy biztosítsák azok csatlakozását az új Indiához. A maharadzsák cserébe megtarthatták címeiket, palotáikat és évi járadékot kaptak az államtól. India szocialista irányultsága miatt ennek is hamar végeszakadt, 1970-ben Indira Gandhi eltörölte a maharadzsák címeit, jogait és megfosztotta őket ingatlanjaik nagy részétől is. A legtöbb maharadzsa és utódaik ma üzletemberek, sokan luxushotellé alakították megmaradt palotájukat, a 20. század gazdasági kihívásainak megfelelni nem tudó exmaharadzsák pedig a dzsentrik tipikus életét élik.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Udaipur a misztikus Varanasi városával holtversenyben első helyezést ért el nálunk az indiai helyek között. Teljes egyetértésünk a Kelet Velencéje cím hallatán. Bár lagúnák nincsenek csak egy szép tó és rengeteg palota, szerelmesek, mézesheteket töltők és házasulandók messze földről jönnek ide. Udaipur a mesés kelet teljes életnagyságban, az, amit az ember úgy elképzel Indiáról otthon a képeskönyv mellett. 1568-ban alapította Maharana Udai Singh II. (Ettől kezdve már nem próbálkoztam a maharadzsák és maharanik nevének megjegyzésével. Mindegyik baromi hosszú, ay biztos, hogy maharana-val kezdődik és Singh-el végződik.) A maharadzsa városépítő kedvében egy kis gát segítségével megnagyíttatta a Lake Pichola nevű tavat, és a tóban levő Jagniwas szigetre építtette a tündéri Lake Palace-t, minden Lake Palace nevű intézmény ősét és mintképét. A másfél hektáros területen lévő palota a mughal és radzsput építészet egyik legszebbje árnyékos udvarocskákkal, lótuszvirágos tavacskákkal, rengeteg mozaikkal és még egy mangófa szegélyezte medence is akad benne. Ma luxusszállóként működik, a szobaárak 200 dollártól kezdődnek. Bár Udaipur egyik fő csodálnivalója, a nem szállóvendégek többnyire csak a vízpartról ácsingózhatnak utána. Ha nincs tele ebédre vagy vacsorára el el lehet kapni egy-egy asztalt, bár az sem olcsó mulatság. Kis hajó szállítja a vendégeket a partról a City Palace lábától a szállóhoz. A Lake Palace-hoz közel a tóban van még egy sziget, a Jagmandir. A rajta lévő kis pihenő épület még a Lake Palace előtt, az 1600-as években készült és állítólag inspirációt adott Shah Jahan mughal uralkodónak a Taj Mahal megépítéséhez. A szigetet szegélyező hatalmas kőelefánt-sor mindenesetre messziről is nagyon impresszív.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A maharadzsák nem szerettek mindig ugyanabban a palotában lakni, ezért Udaipurban egész palotakomplexumot építtettek. A tóparton levő simán csak City Palace néven fut, és annak ellenére, hogy minden maharadzsa vagy maharadzsafeleség hozzátoldotta a maga elképzelését, a kis tornyocskák, erkélyek, udvarok, teraszok, kertek mégis gyönyörű, labirintikus káoszt alkotnak. Élvezet a palota zegzugaiban, csipkés boltívei alatt barangolni, közelről bevizsgálni minden részletet, a gyönyörű állatfigurákat ábrázoló és hindu mitológiát mesélő mozaikokat, szobrokat, a nagy fali freskókat és miniatűr festményeket, a rengeteg színesablaküveget. Az óvárosban szinte minden régi ház büszkélkedhet néhány ilyen ablakkal. A palota egyik leghíresebb szobája a túlzások eklektikája, de valahogy mégis szép. Minden négyzetcentimétert színes üvegek és tükrök borítanak, a nap minden szakában máshogy esik a fény és így a színek is erősödnek, gyengülnek. Mintha egy kis elvarázsolt kastélyszoba lenne. Mint a város minden dombjáról a palota teraszairól is remekül lehet bámulni a várost.

A harmadik palotát a néhány kilométerre levő hegytetőre építették de nemcsak a megfelelő kilátás miatt hanem, hogy a fenségeknek legyen hol meghúzódniuk a monszun idején. A fantáziák szárnyalása a Monsoon Palace nevet bírta kihatolni a többihez képest nem kevésbé grandiózus építménynek. Mindhárom palota közös nevezője az Octopussy című, 1983-ban készült James Bond fejezet. Double o seven ugyanis ezúttal Udaipurban sokkolja üldözőit, külön megemlítendő közülük Kabir (Sandokan) Bedi. Roger Moore palotáról palotára gyakorolja ellenségei szerint undorító túlélési szokását, a megszokott bondos eleganciával felturbózott riksákkal rodeózik, a piacból csatateret változtat, csak úgy repülnek a banánok a szárik, meg a szent tehenek között. A Lake Palace nők lakta sziget szerepében játssza a Bondmágnest. A film a város egyik fő esti turistaprogramjává vált, minden bárban, étteremben minden áldott este levetítik az Octopussy-t. A helyiek úgyis azonnal megkérdezik, hogy láttuk e már az Octopussy-t, úgyhogy az első udaipur-i estéjén minden turistának kötelező e folklórelem megtekintése. Így tettünk mi is, érdeklődőknek itt egy vonattetejénkergetőzős Kabir Bedi és Roger Moore mpeg. A változatosság gyönyörködtet elvet valló vendéglőkben beszerezték a kínai videókalóz piacról a Mátrixot és a Ponyvaregényt is, este a közönség demokratikusan eldöntheti melyiket óhajtja nézni.

Nincs is nagyon kellemesebb elfoglaltság Udaipur-ban mint reggelizni, ebédelni vagy vacsorázni és különböző szögekből bámulni a Lake Palace-t a tó körüli számos szálló teraszairól. Ha nagyon meleg van az árnyékos udvarokon lehet pihegni vagy érdemes egyszer a fél órás tavi hajókázást is kipróbálni. Ha esetleg közelebbről akarjuk szemlélni az utcai csendéletet, mosó és mosakodó, ücsörgő embereket, viaskodó kecskéket, a Tó Palota mellett néha feltűnő római kori gályára emlékeztető hajót akkor érdemes a tó másik felére átsétálni. Az egyik vízparti étterem udvarán kakasok sétáltak peckesen az asztalok között. Ideális hely volt arra, hogy a további vonatjegyvásárláshoz napról napra szóló részletes útitervet készítsünk. Szomorúan állapítottuk meg, hogy a tervezett helyek fele sem fér bele két hónapba, így is mindenhol csak egy vagy két napot maradtunk. Nem véletlen, hogy sok utazó akár fél, egy évre is nyakába veszi a világot. Ehhez persze jó kosz és kényelmetlenségtűrő képesség, na meg elég sok pénz és szabadság is kell.

Nappal elég meleg volt, de ennek ellenére egész nap kóboroltunk az óvárosban, ahol mérsékelt rámenősséggel próbáltak ránksózni mindent. Így például vettünk tíz évre elegendő füstölőt mindenféle ízben, illatban, vastagságban, hosszúságban és színben, rengeteg kézzel készített, virágszirommal dúsított papírból álló könyvecskét és etnoeufóriánkban varrattunk magunknak mindenféle népviseletet, amiknek hazatérés után csak bizonyos részét ítéltük itthon is hordhatónak. Indiában varróférfiak vannak, úgy látszik már ez is túl szofisztikált foglalkozás egy nőnek arrafelé. Egy nap alatt legyártják a kívánt anyagból a kívánt ruhát, elfogadható minőségben, csak arra kell figyelni, hogy nagyobbat kell rendelni a méretünknél mivel az első mosásnál főleg a len és pamut anyagok összemennek. Sok varróférfi az utcára állított kis szekrényből bizniszel. Nappal benne ül és alkot, este szépen becsukja az ajtókat, és hazamegy, ha még nem megy olyan jól az üzlet akkor esetleg lakássá alakítja át.  Mindezek tetejébe majdnem Gulab Jamun mérgezést is  kaptunk. Végre láttuk a nagy Gulab Jamun üstöket is. A cukros bácsik nagy fakanállal kedélyesen kevergették a forró, édes szirupot. Láttunk még egy rejtélyes női menetet, szamarakatgazdástul,  kétszemélyes cukornádpréselő üzemet, osztályképet akaró iskolásfiúkat és egy kis templomka tövében prosperáló motorszerelő műhelyt. Udaipurban is van german bakery. Hogy az mitől olyan fene híres arra nem jöttünk rá, de nyilván a sok német turistának kell valami hazafias találkozóhely. Sok étterem étlapján volt izraeli kaja és a japán turisták mennyiségéből ítélve nemsokára már szusit is ehetünk minden jelentősebb turistacélpontban.

A szűk utcák szélesebbjein kóricált egy kipingált elefánt is. Persze, az ember az ilyet lefotózza, de jobb körültekintően eljárni még az utca fényképezésével is mert Indiában sokan próbálnak fotózkodásból megélni. Az eli gazdájával majdnem közelharcba kerültünk. Fotómodellként dolgoztatta az elefántot és úgy gondolta, hogy túl keveset fizettünk állata képmásáért, percekig nyújtogatta vissza a megítélt bankjegyet. Ez már azután volt, hogy az egyik idilli kerttel is rendelkező cybercafe-ban Blumi megtudta, hogy ellopták a kocsiját. (Legalább volt hova leülni.) Ilyen hír után az ember azt gondolja, hogy úgyis összébb kell húzni a nadrágszíjat, úgyhogy elefántosunk végül kénytelen volt megelégedni a kiutalt összeggel. Bár az is lehet, hogy a pénz állagával voltak gondjai. Azzal nekünk is szokott lenni, ugyanis Indiában rendszeresen megpróbálják rásózni a turistákra a legszakadtabb, muzeális kinézetű bankjegyeiket. Ezek általában egy, kettő vagy ötrúpiás papírpénzek.  A rájuk rakódott történelmi kosz miatt sokszor meghatározhatalan az összegük, bakteorológiai tanulmányterepként kiválóak lehetnének, itt-ott hiányzik belőlük egy darab, a legbizarrabbakat pedig kis fóliákba csomagolják a végső romlás ellen.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Udaipur felett az egyik domboldalon van egy kínai nagyfal módjára vonuló falazat. Erről senki nem tudta megmondani, hogy micsoda. Úgy látszik Udaipur-ban mindenki a Lake Palace bűvöletében él pedig kevés helyi teszi be oda a lábát. Végül felbotorkáltunk, de közelről egy merő, decensen belakatolt romhalmaz volt. Találtunk viszont némi húgyszagot, az egyik még bejárható romrészben egy jain templomot és néhány füstölőfüst-felhőbe burkolózó ájtatos fruskát. Végülis, teljesen rendben volt a hely, a nyugalom néptelen szigete árusok és koldusok nélkül, gyönyörű látvánnyal. A város árnyékos oldalát egész a vasútállomásig lehetett onnan látni, a közelebbi házak udvaraiba teljesen be lehetett kukkolni, mintha valami makettet szemléltünk volna. A Tó Szálló ebből a szögből is bűbájos volt pedig magyarra fordítva már nem is hangzik olyan előkelően a neve. Nem tudni minek a reményében már-már thrillerbe illő alapossággal, de mindig tisztes távolságot tartva föl és le is követett minket két helyi fiatal. Annyira azért nem voltak menők, hogy riksával is kövessenek így hát továbbra sem rabolt ki minket senki.

Kelet Velencéje egyébként is nászutas paradicsom, de mi ráadásul a házassági szezonban érkeztünk. Házasodni ugyanis nem szabad akármikor. Február, március kifejezetten házassági szezon mint azt a helyiektől megtudtuk. Már Mount Abu-n is találkoztunk esküvői menettel, de Udaipurban esténként minden sarkon esküvői sokadalomba botlottunk és az egész város hangzott a zenétől. Indiában az esküvő nagyon fontos és nagyon drága dolog. Akár néhány lakh-ba is belekerül. (Egy lakh 100.000 rúpia.) Sok család egész életében gyűjt rá, vagy hatalmas adósságokat halmoz fel miatta. Mindig grandiózus, több napig tartó, fényűző ceremóziafüzér. Külön cégek foglalkoznak esküvőszervezéssel. Általában egy szabadtéri helyet, parkot, hotelkertet bérelnek ki, és azt díszítik fel körben vicces papírdíszletekkel, esetleg kristálycsillárokkal, bútorokkal mintha valami palotában lenne. Főleg a parti vége felé az egész úgy néz ki mint egy nagy bábszínház vagy az iskolai tornaterem farsangi bál után.

A szűk családi körben megtartott esküvő fogalma nem ismert. Egy panziósunk elmesélte, hogy a rokonokon kívül minden barátot, ismerőst, üzletfelet muszáj meghívni különben a fiatal pár rosszul indul, haragosokat szerez ha valakit kihagy és az esetleg megsértődik. A házasságok általában előre elrendezettek. A szülők vagy családtagok "tudakozódnak" megfelelő menyasszony/vőlegény után a szűk közösségben vagy a nagyobb városokban házassági hirdetéseket adnak fel. A kívánatos vőlegény legfőképpen jó családból származik, jó állása, magas társadalmi presztizse van és ha lehet elfogadhatóan néz ki és viselkedik. A kívánatos menyasszony szép, és még hozományt is visz. Habár hozományt követelni illegális, ez mégis sokszor probléma, számtalan családi vérontás történik miatta. A hozomány az egyik oka annak is, hogy mindenki fiú gyermeket akar.  Ha megvan a reménybeli páros akkor még mindig hátravan a horoszkópegyeztetés. Sok hirdetésben szerepel a világos bőr mint kívánalom vagy erény. Indiában annál menőbb valaki minél világosabb a bőre. A bollywood-i sztárok is mind világos bőrűek. Míg nálunk a lányok szoláriumban keresik a szép bőrt Indiában a gazdagabb nők bőrfehérítő kezelésekre járnak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Rajasthan-ban az esküvő előtti napon szegény turbánba csomagolt vőlegényt lóra ültetik (ha gazdagabb akkor felvirágozott Marutiba vagy egyéb más autóba) és egy kappanhangú énekessel megturbózott, huszárruhára emlékeztető cuccot viselő trombitazenekar valamint táncoló barátok, jókívánságolók és más lézengők kíséretében cirkál a faluban/városban kifulladásig. Átlag tíz méterenként megállnak, pénzt gyűjtenek és még jobban nekiesnek a táncnak és a kurjongatásnak mit sem törődve azzal, hogy teljesen leblokkolják a forgalmat. De hát házassági szezon van, senki nem ideges, más utat keres vagy beszáll ő is a buliba. A zene is meg úgy az egész ceremónia hangulata inkább egy balkáni mulatságra hasonlít, egy Kusturica filmbe nagyon jól beleillene. A vidám kíséret egyszerű sorba kötött neonlámpákkal világítja meg az utat önmaga előtt, így aztán folyton vigyázni kell, hogy a zsinórok össze ne kavarodjanak és hogy a hátul guruló mobil aggregátor véletlenül le ne maradjon vagy a rajta alvó csecsemő le ne essen.

A város - és mondanom sem kell főként a Tó Palota - különböző magassági pontokból és szögekből való csodálatának legszebb és legromantikusabb helye a Monszun Palota. Ide kell menni naplementét nézni. Ebben nagyon jók voltunk, mindenhol rendesen teljesítettük a sunset pontokat. Megalkudtunk egy riksással és korán elindultunk, mivel neki tankolni kellett mi pedig meg akartuk nézni még a Nehru Parkot is. A Nehru Park és a Gandhi Road olyan mint nálunk a Fő utca meg a Petőfi tér, minden porfészekben van. Az udaipur-i Nehru Parkba többszöri próbálkozás után sem találtuk a bejáratot, pedig reménykedtünk hátha látunk újra pingvin alakú kukát, aminek a szájába célba dobálhatunk. Helyette áthajóztunk a szemben lévő kis szigetre, bár nem voltunk biztosak benne, hogy nem úszva kell megtennünk az utolsó métereket. A hajóból úgy 15 cm látszott ki a vízből annyira sokan voltak rajta. Ráadásul jegyet sem volt egyszerű szerezni. Csak ötszáz rúpiásunk volt, s az indiánoknak általában vagy nincs annyi pénzük, hogy abból visszaadjanak vagy csak úgy valamiért nem szeretik. Állítólag a régi ötszázas bankjegyeket Pakisztánban hamisították, és ezért nem szeretik sokan. A mienk új, ropogós volt, egy nem kevésbé friss bombay-i ATM-ből származott, mégsem kellett se a kólaárusnak se a kompjegyesnek. Végül egy látszólag nagyon menő csávó sietett megmentésünkre. Biztos valami ültetvényes vagy textilgyáros fia lehetett, netán Tata származék nászúton, mindenesetre külön kísérete volt, akik közül az egyik vitte a mobiltelefonját, a másik a pénzét, a harmadik a fényképezőgépét. Egy közös fotóért cserébe teátrálisan elővette a samesza zsebéből a pénzkötegét és felváltotta több ötszázasunkat is. A kompjegyes százasból sem tudott/akart visszaadni így kénytelenek voltunk meginni egy Limca-t, a Sprite indiai megfelelőjét. A szigeten egyébként  nem volt semmi látnivaló ha a rengeteg összebújó párt, családot és a vízibicikliző japánokat nem számítjuk.

A Monszun Palotáig egy óra az út riksával. A mienk ráadásul elég kehes volt, többször is meg kellett állnunk pihentetni szegényt míg felértünk a hegytetőre. Mióta Indira Gandhi elkobozta a maharadzsák palotáit azóta nagy részük egyre pusztul. Ma katonák lakják, bemenni elméletileg nem lehet. A bejáratnál azonban állt egy teljesen jó arcú, angolul is beszélő, intelligens indiai, és azt mondta várjunk csak, mindjárt ki fog jönni egy katona és ha adunk baksist bemehetünk. Vártunk és közben megpróbáltunk elbeszélgetni vele arról, hogy mi a francnak rakják  körbe kővel vagy építenek rendes betonfalat az üres földterületek köré Indiában. Nem derült fény a dologra, csak valami handabandázás volt, hogy ezzel jelzik, hogy a terület eladó. Elmondása szerint ő miniatűrfestő művész volt a Monszun Palota lábánál lévő art school-ból. Inkább arra koncentrált, hogy lehordja az udaipur-i hiéna kereskedőket, akik őket nagyon kizsákmányolják mivel a tőlük szinte ingyen megvásárolt műveket rengeteg pénzért árulják a turistáknak. Végül adott egy névjegyet és meginvitált minket a művészeti fészkükbe, hátha vennénk valamit aztán isten hírével elment. Persze tudtuk, hogy ő mindennap így szerez kuncsaftokat, de legalább finoman csinálta, és az nem mindegy. Már elég rendes tömeg összegyűlt a bejáratnál mikor egyszer csak nyílt az ajtó és megjelent egy katona. Fejenként 10 ruppóért addig nézhettük a naplementét és csatangolhattunk a kastélyban amíg kedvünk tartotta. Belülről elég lehangoló állapotot mutatott az államosított palota, volt néhény mozaik a koszos, üres, düledező termekben meg rengeteg galamb és galamürülék. A panoráma azonban tényleg lélegzetelállító és még egy sólymot is közelről megleshettünk az ereszen.

Visszafelé kíváncsiságból megálltunk sales man barátunk art school-jánál. Azzal a szilárd elhatározással mentünk be hogy ha nem akarunk nem veszünk semmit, nem kítelező. Akkor még azt hittük. Öt művész dolgozott bent serényen, különböző méretű selymekre festették a miniatúrákat. Artmenedzserünk szívélyes mosollyal már a bejáratnál fogadott és azonnal teával kínált minket. Ékes angolsággal hellyel kínált és Ádámtól és Évától akart belekezdeni, hogy milyen előkészületeket tesznek, hány isten áldását kérik és hasonló turistaámító - valószínűleg - hazugságokba. Estére sikerült asztalt foglalnunk a híres Lake Palace-ba, azt semmiképp nem akartuk elmulasztani ezért gyorsan leállítottuk, és kértük, hogy térjen a lényegre. Elővette a portékákat és tovább nyomatta a dumát, minden festmény történetét, a többiek meg hallgatagon dolgoztak. Megtudtuk, hogy mindenféle kőporokból és fűszerekből keverik a színeket és a finomabb ecset szőrét a csíkos mókus farkából szerzik úgy, hogy csapdába csalják és elaltatják. A durvább ecset szőrét a teve szemöldökéből vágják mikor az alszik. Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt de valahogy a vericsípprájsz nem volt sehol. Ő teljes meggyőződéssel mondta, hogy ugyanmár mit számít nekünk az a párszáz rúpia, mi turisták vagyunk, mi meg elmagyaráztuk, hogy nem minden turista gazdag és végül menekülőre fogtuk a dolgot. Emberünk azonban még a riksához is jött velünk és már szinte sírta a hazugságait, hogy mi vagyunk ma az első vendégek és az szerencsét hoz neki, meg nekünk is. Végül Blumi szíve megesett rajta és 600 helyett 401 rupiért vettünk egy miniatűrt, ami persze így is drága volt. Azért 401, hogy az istenek is örüljenek.

Ezek után még 2-3 ezer rúpiát elvertünk a mesés Tó Palotában de legalább nagyon-nagyon finomat ettünk soksok fehér ember között. Indiai alig volt néhány róluk viszont messziről sugárzott, hogy nem nagyon teszik be a lábukat ennél prosztóbb helyre. A gyönyörű, kivilágított palota kertjéből fellopóztunk a tetőre és onnét csodáltuk a City Palace-t esti köntösben. Séta után kicsit becsiccsentve hamar a másik parton találtuk magunkat, de gyorsan visszaszoktunk a másik oldalon is kellemes valóságba egy madárfüttykoncert segítségével.

Folyt. köv.: Jaipur