Goa - DJ, napszemüveg

[Goa - 2000. febr. 5-12.]

A 2000. évi dátum nem tévedés. Az egyébként jó szívvel ajánlott Maharaja indiai étterem megnyitója okán 2016-ban előkerült ez az elveszettnek hitt hátizsákos indiai úti beszámoló. Legalábbis egy része, még bohókás 26 éves koromból! Ekkor kattant be igazán a nagybetűs világjárás. A Mira!Donna blogot ugyan csak 2016-ban kezdtem, de régen itt-ott azért írogattam. (internetto, Magyar Narancs, rövid életű útiblogok ingyenes tárhelyeken). A képek is a 2000-ben lehetséges digitális fotótechnológiát mutatják, anno floppy lemezre! fotózott az akkor menőnek számító digitális kameránk. De így is jó visszaolvasni, hátha másnak is érdekes.

Goa a 60-as évektől India egyik első számú turista célpontja. A hedonista hippik fedezték fel a még viszonylag érintetlen kókuszpálmákkal és tehenekkel teli partokat, s bár azóta jócskán megváltozott a táj és a hangkép Goa máig előkelő helyet foglal el az utazók toplistáján. Az apró állam kicsit kilóg egész Indiából. Itt még nem találkozunk olyan durván az igazi India érzettel, tulajdonképpen jó bemelegítés a további bugyrokba való alámerüléshez. A korábbi portugál gyarmaton ma is a római katolikus vallás az uralkodó, a népesség nagy része portugál nevű (d`Souza-k pl nagyon sokan vannak), a táj tele van kis fehérre meszelt keresztény templomokkal, düledező, portugál tulajdonosaik által itthagyott szép villákkal, erődökkel és a forró délutánokon a szieszta sem ismeretlen fogalom. Innen indult a goa mint zenei stílus, s a hatalmas tengerparti, teliholdas technopartik, és az anjuna-i bolhapiac ma is a fiatalok és lélekben ifjak ezreit vonzzák ide.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Bombay-Goa alvóbuszt valahogy túléltük, de nekünk nem jött be annyira mint kedves barátainknak. Amíg be nem sötétedett egész jól éreztük magunkat. Ez kb az első 50 km-t jelentette. Bevackoltunk a kis merev falú kuckóba egy kupac angol nyelvű újsággal, (az újságok hihetetlenül olcsóak, 2-5 ruppó között, és van néhány minőségileg elfogadható is) és bámultuk az életet a tovasuhanó külvárosokban. Ez azért jó mert minket ugyan semmi baj nem érhetett a busz magasában, viszont nagyon jól megfigyelhettük ahogy pl egy kedves kis patkány serénykedett az árokban vagy ahogy a borbélyok és egyéb mesteremberek dolgoztak, árultak, szabtak-varrtak, imádkoztak és egyéb általunk értelmezhetetlen tevékenységeket végeztek. Itt-ott megálltunk, felszedtünk még pár utast, a végén már a közlekedőfolyosón is aludtak. De ezen már nem lepődtünk meg, hiszen Indiában nincs olyan busz/vonat/bicikli/ökrösszekér/traktor amire legalább még egy ember ne férne fel. A sötétedés utáni 350 kilométernyi szerpentinutat még faltól falig láb/kéz kitámasztással is nehezen vészeltük át. Az út melletti toalett sem volt a legkellemesebb de legalább elhatároztuk, hogy ha nem muszáj nem adunk több esélyt semmilyen luxusbusznak, főleg ha éjszakai.  Arra a megállapításra jutottunk, hogy az egyedüli üdvözítő és nem túl drága közlekedési eszköz Indiában a vonat. Ez viszont pontos szervezést és útitervkészítést igényel.

Mapusa-ba, az egyik forgalmi csomópontba kicsit hirtelen értünk, úgy kellett összekaparni magunkat és csomagjainkat mielőtt a taxisok martalékává váltunk volna. Nem volt sok kedvünk az alkudozáshoz ezért nagyjából az első taxissal megállapodtunk, aki meglepetésünkre nem akart más szállóba vinni minket mint amit mi kinéztünk magunknak. Ez a 10 km-re levő Villa Fatima Beach Resort volt Baga Beach-en.A szálló persze annak rendje és módja szerint tele volt, tengerre néző szobával (600 Rs) legalábbis nem tudtak szolgálni csak 3 nap múlva. Nagyon szép udvara volt, úgyhogy három nap múlva visszamentünk, bár nem panaszkodhattunk az Alidia Beach Cottage-re sem, ahol addig kihúztuk egy kedves 700 ruppós házikóban. Szinte az összes vendégháznak van udvara, tele mindenféle egzotikus növénnyel, giccses és kevésbe giccses szobrocskákkal és színes, mindenféle alakú papírlámpákkal. A csillag lett a kedvencünk, az különösen jól mutatott az egyéb lámpafüzérek mellett. Este egészen különös hangulatot adtak a falvaknak. A közvilágítás - ahol van egyáltalán - egyszerű neoncsövekből áll az egész országban, így a színes fényfüzérekkel feldíszített goai házak kis fényszigetként úsztak a sötétben. Sajnos, ez a szokás más államokban nem terjedt el.

A Villa Fatima egyik tulajdonosa még azt is tudta, hogy Magyarországot eszik-e vagy isszák, s reggeli közben elmesélte nekünk, milyen nagy krikettjátékos volt ő hajdanán, amikor még nem volt pocakja, s végezetül nagyrabecsülése jeléül megajándékozott egy kesudióval. Ő is jól megtapogatta a kis útikabalánkat. A helyiek körében nagyon népszerű volt a kis gumisörtékkel ellátott - állítólag kéznyugtató - világjáró macink. Széles vigyorral emelgették, nézegették, tapogatták, szaladtak utána így aztán sokszor nehéz meccseink voltak a gyerekekkel, akik mind természetesnek tartották, hogy nekik adjuk. Nem nagyon értették, hogy miért kell az a maci nekünk. Egy darabig csinaltunk róla mindenféle helyeken képet, itt pl a beach-en ül.

Baga Beach Goa szívéhez tartozik, a szomszédos Anjuna Beach mellett régen itt élt a legtöbb hippi. A 60-as évek flowerpower korszakából azonban már csak azok az ötvenes párok maradtak hírmondónak, akikről messziről látszik, hogy évtizedek óta ide járnak, s szomorúan nézik a szaporodó ötcsillagos szállodák és csomagturisták horrorját kedvenc tengerpartjukon. A nyugodtabb, csendesebb falvak, tengerpartok (MandremBeach, Arambol) Goa északi részen vannak, s tekintve, hogy az egész állam egy kisebb magyar megye nagyságú nagyon egyszerű bejárni őket.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ennek legjobb módja a motorbérlés. Csodaszép kis utak vannak és Goa az egyetlen állam ahol autót és motort is lehet sofőr nélkül bérelni, érdemes ezt kihasználni. Már csak azért is mert az elturistásodott falvak, mint Baga Beach nagyjából úgy néznek ki mint egy hatalmas Bahia üzlet. Minden tele színes göncökkel, szuvenírekkel, kasmíri, tibeti shopokkal, pár ágyterítővel grasszáló radzsasztáni cigánylányokkal és a represszív eladási technikát nem marketingkönyvből tanuló de annál eredményesebb és elviselhetetlenebb árusokkal. A legerőszakosabbak a taxisok. Kis minibuszaiak vannak, és még ha nem is ragadnak rá az emberre, nagyon fárasztó a sarki pénzváltóhoz menet közben többszázszor elmondani, hogy No, Thank You. Saját robogóról viszont okafogyottá válik minden próbálkozásuk, s az árusok is csak integetnek meg tátognak ahogy elhúzunk mellettük. A tekintélyes Enfield-től a kis Honda robogóig (150 Rs/nap) mindenféle motor bérelhető. Bár mi rendőrt egész Indiában alig láttunk azért nem árt a nemzetközi jogosítvány, mivel állítólag a turisták ellenőrzése a rendőrök kedvenc keresetkiegészítése.

Nem árt vigyázni a drogokkal sem. Habár minden szinten szinte minden, attól még illegális. Már kis mennyiségű hasis birtoklásáért 10 év jár, a Fort Aguada börtön vendégszeretetét jópár turista sínyli most is. A LP-ben leírtak szerint előfordul néha olyan is, hogy a rendőrök úgy követelnek baksist, hogy a turistára "ültetnek" egy kis anyagot. Ilyenkor inkább tanácsos fizetni mint az indiai börtönviszonyokat tanulmányozni, és aztán jó részletesen megírni a sztorit az összes napilapnak és hivatalos szervnek.

Goai lötyögésünket egy hetesre terveztük. Talán ez volt a leghosszabb idő amit egy helyen töltöttünk el, de mégsem sokat növesztettük a fenekünket ezalatt. Horrorisztikus buszútunk után egy napig aludtunk, de még mielőtt álomba ringattuk magunkat elhatároztuk, hogy ha törik ha szakad visszafele vonattal megyünk. Ez azt jelentette, hogy másnap azonnal el kellett menni a két vasútállomás közül az egyikre, hogy még legyen jegyünk egy héttel későbbre. A LP nem tudta megmondani, hogy a 30 km-re levő Margao vagy a 15 km motorozást jelentő mapusai állomás a használható. Ez egyébként Indiában nem meglepő. A méret számít alapon Margao-t választottuk, és csak azért motoroztunk oda-vissza 60 km-t, hogy megtudjuk, a jegyfoglaló pénztár 2-kor bezár. Azért bátortalanul megkérdeztük, hogy megejtsük-e a túrát másnap Mapusa-ba ugyanezen célból mire is a tiszt elővette a jellegzetes, hullámzó, indiai stílusú, mindig mást jelentő fejbólogatást. Ezt mi úgy értelmeztük, hogy igen. Szerencsénkre másnap a mapusa-i pályaudvarra még pont fél órával zárás előtt odaértünk. Lévén kis porfészek állomás kívül a városon, sor sem volt. Sikerült is jegyet szereznünk és ennek örömére megálltunk az egyik utcai bódénál. Örültem, mert Big Boss meg Passoa reklám volt rajta, gondoltam majd ott megkóstolhatom végre valamelyiket, de nem. Mindkettő valami rejtélyes likőr, amit mindenhol reklámoznak de sehol sem árulnak. Mi legalábbis sehol sem tudtunk inni. Végül beértük egy üveg sörrel, és a tulajjal elbeszélgettünk a választásokról. Nem nagyon tudta elmagyarázni az erőviszonyokat, de számunkra annyi jelentősége volt, hogy másnap alkoholmentes nap volt miatta, ezért vettünk valami műanyag üveges bort. Rosszul nézett ki és rossz is volt. Mindegy, legalább kipróbáltuk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Még Margao-ban beszereztük a Trains at a glance nevű vonatmenetrendet, ami aztán attól kezdve mindennapi olvasmányaink egyike lett. A fontosabb vonatok menetrendjén kívül tele van kis vicces, nevelő célzatú karikatúrákkal, hogy mit (ne) csináljunk a vonaton. A rossz emberek (rablók, szemetelők, hangoskodók) mindig a kötelezően bajszos indiai fazonok, a jó emberek (kis helyet elfoglalók, csendesek, udvariasak) meg a fehérek. Az intelmek ellenére az indiánok gond nélkül laknak a vonaton. Nagy szeméthegyeket hátrahagyva esznek, isznak, rágnak, köpnek, játszanak, énekelnek, alsznak, költözködnek vele, általában menet közben szállnak fel és le, egymás hegyén-hátán ülnek benne és fürtökben lógnak rajta. A tetőre üléssel ne nagyon próbálkozzunk, és valószínűleg lottó ötösünk is előbb lenne minthogy egy helyfoglalás nélküli tömegosztályú kocsiba be tudjunk férni. A helyfoglalós, felsőbb osztályokon azonban a buszhoz képest kellemesen lehet utazni.

Az indiai vonatozásról hatalmas mennyiségben áll rendelkezésre legekben bővelkedő szakirodalom. Az Indian Railways a világ negyedik legnagyobb vasútja 60.000 km sínnel, és a világ legnagyobb munkaadója 1.6 millió dolgozóval. 7100 állomást köt össze, melyekről naponta több mint 7000 vonat indul útnak 10.5 millió emberrel. A vagonok ablakain decens kis rács van. Ez segíti a klausztrofóbia kialakulását viszont gátolja, hogy kiessünk, a rossz emberek bemásszanak és/vagy ellopjanak valamit tőlünk valamint, hogy tűz esetén gyorsan menekülhessünk. Az biztos, hogy vonatozni nem egyszerű, - mint ahogy  Indiában semmi sem - de kellő ügyességgel megtanulható. Ha előre pontosan megtervezzük az utat, kiigazodunk a menetrenden, a kocsiosztályokon, ki tudjuk tölteni a kis foglalóűrlapot és a megfelelő állomásokon a megfelelő sorba beállva hetekkel előre beszerezzük jegyeinket sokkal kényelmesebben utazhatunk az országban. A számítógépes rendszernek köszönhetően nagyon sok állomásról lehet jegyet foglani, bárhonnan bárhova. Általában minden szerelvény hetekkel előre tele van, főleg az éjszakai és expressz vonatok, az alsóbb osztályok, de ez ne szegje kedvünket. Vannak ugyanis mindenféle kvóták mint például turista, sajtó, szabadságharcos, beteg/rokkant, V.I.P. Rokkantnak és szabadságharcosnak nehezen tüntethetnénk fel magunkat (bár egy kis baksis mindig csodákat tesz) a turista és a V.I.P. kvóta azonban egész használható. Ráadásul ezeknél a kvótás ablakoknál szinte soha sincs sor. A turista az mi vagyunk, ugye. Itt csak az a bökkenő, hogy elméletileg dollárban vagy átváltást igazoló rúpákkal fizethetünk a jegyünkért, de még ez is jobb a buszozás gyötrlemeinél. A V.I.P. a parlamenti képviselő és egyéb hatalmasságok azaz "baba"-k, és ezek sleppje, akik szinte soha  nem bukkannak fel a vonatok környékén, így az ő helyükre kis ráhatással pélyázhatunk. Persze, sokminden múlik az adott jegykiadó barátságosságán. Szerencsére ők általában jobban tudnak angolul mint az átlag indiai, bízzuk magunkat a szerencsénkre és ha máshogy nem megy toldjuk meg a jegy árát egy kicsit. Sok vonatra adnak várólistás jegyet, ezzel már simán felszállhatunk, még akkor is ha nem konfirmálták. A légkondicionált vagonokban a kalauz biztosan talál nekünk valami helyet, - mondanom sem kell - egy kis haszon reményében. A rutinos vonatozóknak már csak abban kell reménykedniük, hogy a vonat nem siklik ki, nem gyújtja fel egy cigarettacsikk vagy egy pakisztáni bandita, nem robban rajta bomba és valamelyik párt valamiért tiltakozó akció gyanánt nem szedi fel a síneket. Ilyen híreket gyakran olvashatunk a helyi lapokban, de hogy velünk is megtörténjen ahhoz szerencsére túl nagy az ország és túl sok a vonat.

Vissza Bombay felé aztán rájöttünk, hogy rossz ötlet volt légkondis ülő kocsiba jegyet venni, mert 8 órán át fáztunk és bámulhattuk a narancssárga világot a lesötétített üvegen keresztül.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ha Goa, akkor természetesen nem lehet kihagyni a beach-ezést. Ez csupán abból különbözik a világ más tengerpartjain való heveréstől, hogy itt déligyümölcsökkel teli kosarakat a fejükön cipelő nők nem hagynak minket békében főni a saját levünkben. Aztán jönnek még a helyi szent beachtehenek  (mert azok azért itt is vannak) és nem szent beachkutyák, akik népes csapata cserkészik folyton a napágyunk körül, lesve bármilyen leeső banán- vagy ananászhéjat. A csokit is szeretik. Nem nagyon férnek meg viszont egymással, ilyenkor aztán a marha vadul forog és bököd a szarvával, a máskor fülétfarkát behúzó kutya meg csahol ahogy bír. Természetesen mindenhol bérelhetünk napágyat, napernyőt, ágyhoz szállítják a koktélt, kis győzködés segítségével még az úgynevezett dry day-eken is, amikor elméletileg nem adhatnának el alkoholt. Goán a legolcsóbb a sör (50Rs), ráadásul 6.5 decis üvegben adják. Sok márka van de a legelterjedtebb talán a Kingfisher nevű. (Itt a maci Kingfisherrel.) Tengerparthoz méltóan isteni tengeri herkenytűket lehet enni. Az élelmesebb éttermesek külön kiskaliberű, de ahhoz képest is elég ijesztő tűzijátékkal és körbeülhető, olajjal locsolgatott lángoló faoszloppal csalogatták a vendégeket a partjukra. Szerintem néhány vendégnek  a torkán akadt a szálka.

Nagyon érdemes elfoglaltság még hajnalban kiülni a teraszra és figyelni, hallgatni a reggeli madárdalt, az állatok ébredését. Ha ilyenkor sétálunk egyet, akkor az alvó beachtehén-csapat mellett még a halászatból visszatérőkis oldaltámaszos hajókat is megfigyelhetjükpartraszállás közben. A hajnali bóklászásnak az az előnye is megvan, hogy még minden zárva van és senki nem zavar minket nagy magányunkban valami ellenállhatatlanul olcsó áruval. Mi például csak utolsó nap fedeztük fel a műanyag ásványvizes üvegek művészi hasznosításának egy lehetséges példáját, egy hatalmas műanyag szörnyet. Anjuna Beach-en napközben is nagyobb a nyugalom mint Baga-n, az itt lakó féligmeddig helyiek csak az árénykba merészkednek ki egy kis társasjátékra vagy táncpróbát tartani az esti mulatságra. (Mi a lelassult hangulatnak megfelelően a szandáljainkat filmeztük.)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Szót kell még ejtenem az egyre inkább kihaló partikról. A rendőrség ez ügyben is erősen bekeményített. Egy hét alatt három partit sikerült meglátogatnunk. Az első híre csak úgy szájról szájra terjedt. Mi Anjuna beachen az egyik helyi dealertől kaptuk az infót. Este át is mentünk Vagator Beachre, ahol egy lélek sem volt és már épp szidni kezdtük az informátorunk anyját mikor a semmiből megjelent egy Enfield-es pofa, hogy ő taxi és akarunk-e partira menni. Mindenmindegy alapon akartunk, bár kicsit félve ültünk fel mögé, de hipphopp egy valódi goapartin találtuk magunkat. Nem sokáig mert úgy 11 óra tájékán a rendőrség vezette el a Dj-ket. A második partit szórólapon reklámozták. Kicsit olyan volt a hely mint a Park cafe lebutítva, szintén pocakos tulajdonossal. (Indiában mindenki pocakot növeszt akinek egy kicsit jobban megy, a kövérség a gazdagság szimbóluma talán.) A zene és a biliárdozó farmeres fiatalok sem nyerték meg tetszésünket. A legjobb parti a szezonban szerdánként megrendezett bolhapiac után volt, Anjuna Beach-en. Ez Goa egyik fő attrakciója. A vásár annyiban valóban érdekes, hogy utána mindig nagy buli van és az addig elszórva a falvakban riogató árusok mind átcsoportosítják magukat ide. Kész élvezet kimenni Baga Beach-en szerda reggel az üres utcára. Az árusok népvándorlása következtében Anjuna egy még a megszokottnál is gigantikusabb méretű Bahia bolttá alakul tele mindenféle cuccal meg goa szellemiségű és kinézetű csodabogárral. Este hat óra körül aztán aki még bírja átvánszorog az egyik tengerparti bárba. Eleinte több bár verseng a közönség kegyeiért. Persze, ahol a leghangosabb a zene oda gyülekeznek a népek, így aztán a birkaszellem miatt egy idő után már csak egy hely szolgáltatja a talpalávalót. Közben gyűlnek kis gyékényükön a büfét nyitó helyi nénikék, lányok, van minden, kaja, pia, csoki, wc-papír, na és naplemente,tánc meg zene. Sajnos azonban ez is csak este tízig tart. Utána csendrendelet van, úgyhogy a Goát híressé tevő napkeltéig tartó tengerpartiknak befellegzett.

Folyt. köv.: Matheran